~ 15.rész ~

 Hát ez a rész egy kicsit elbeszélősebb lett, kevesebb benne a párbeszéd, de remélem így is tetszik majd :D      
(I hope you like it!)  15.rész! :)

2 hónap múlva

A szüleim meghaltak. Mikor mentem, hogy keressek egy orvost a megmentésükre, sikerrel jártam. Találtam egy orvost, aki azonnal a megmentésükre sietett, de hiába. Csak azzal nyugtatom magam, hogy jobb most így nekik, hiszen nem szenvednek. Hiába telt el már 2 hónap, még mindig ugyanolyan ramatyul vagyok, mint abban a pillanatban, amikor közölték a rossz hírt. Utána 3 hétig nyugtatót szedtem. A temetés óta minden nap kimegyek a temetőbe és gyújtok egy gyertyát. Friss virágot viszek és beszélek hozzájuk. Tudom, hogy nem hallják-vagy a mennyben talán mégis-de olyan jól esik, hogy mondhatok nekik pár szót. Megköszönöm a sok-sok jót, amit kaptam tőlük. Azokat a szép pillanatokat.
Azt, hogy nem roppantam össze, csakis azoknak az embereknek köszönhetem, akik mindvégig mellettem álltak. Ezalatt értem Harry-t, akivel ez idő alatt közelebb kerültünk egymáshoz. Louis-t, aki az állandó jókedvével, hülyéskedéseivel és répáival mindig megnevettet. De legfőképpen Kathrine és Miranda voltak és vannak a támaszaim, hiszen ők tudják csak igazán, hogy milyen szülők nélkül felnőni. Ha ők nem lennének, már lehet, hogy a pszichiátrián lennék. A banda többi tagjával még nem volt szerencsém találkozni az idegállapotom miatt. Nem szeretném, ha ilyen ramaty állapotomban látnának. De túl kell lépnem a dolgon, megtörtént, vissza már nem lehet csinálni. Mostanra már egyre jobban érzem magam és már több kedvem van kimozdulni. 
Ja igen...A házat nem adtuk el. Majd ha nagyon szükség lesz pénzre, talán akkor. Addig semmiképp sem. Szeretném, ha lenne egy nagyobb dolog, ami a szüleimhez köt és emlékeztet rájuk. Ott van a sok növény, amit a kertbe vettek és szépen elültették őket, gondoskodtak róluk. És persze bent is a sok-sok közös fotó. Ez mind-mind rájuk emlékeztet. 
Azóta Mirandáéknál lakom. Egyszerre felajánlották, hogy ha van kedvem és én is úgy gondolom, akkor nyugodtan odaköltözhetek. Azt mondták, hogy ők majd vigyáznak rám. A szavukat betartották, hiszen azóta mindig velem vannak és lesik minden óhajom-sóhajom. Már szólnom kell, hogy egy kicsit hagyjanak magamra, mert gondolkozni szeretnék. Mint ahogy most is ezt teszem. Azóta csak ez maradt nekem. A gondolataim. Eldőlök az ágyon, bámulom a plafont és a jövőmön gondolkozok. Hogy mi lesz velem ezután? Mi lesz Harry-vel? Tudom, őrültség ezen töprengni, de akkor is megnyugtató tud lenni. Harry egy igazán nagyszerű srác, akinek szintén rengeteget köszönhetek. Végig itt volt velem, amikor éppen nem volt koncert, interjú, fotózás, vagy bármi más, ami elvenné az idejét. Ebben a 2 hónapban nagyon megszerettem és egyre inkább szeretném, ha lehetne köztünk valami. Persze van bennem némi félelem, nem is kevés, hogy a rajongók ehhez mit szólnának...de ezzel még ráérek foglalkozni, mert még egyenlőre nem tartunk ott. Csodálom, hogy nem hagyott itt a szarba...más srácok ezt tették volna, de ő kitartott mellettem. Még akkor sem ment el a kedve tőlem, vagy hogy átjöjjön hozzám és beszélgessünk, amikor éppen nem voltam jó passzban és elég durván beszéltem vele. Ezért mindigis hálás leszek neki. Komolyabb dologra nem kell gondolni. Nem történt köztünk semmi olyan. Az első "majdnem csók" óta semmi. Még csak közeledni sem próbált. De ezt annak tudom be, hogy nem akarta kihasználni az alkalmat. Türelmesen vár, amíg készen leszek rá és újra a régi, vidám Alice leszek, aki mindig is voltam. Csodálatos srác...

De hogy másról is szót ejtsek....Az én drága Mirandám és Louis között egész jól alakulnak a dolgok, sőt olyannyira jól, hogy ők már szinte egy párt alkotnak. Még a nyilvánosság előtt nem nagyon vállalják fel kapcsolatukat, de már mennek a találgatások. Louis interjúkon még mindent tagad. Megbeszélték, hogy addig nem kürtölik szét, amíg Miranda nem érzi úgy, hogy képes lesz eleget tenni a sok paparazzi, a média és a rajongók kérdéseinek. Mindenesetre szerintem nagyon jól állnak egymásnak, még akármi is lehet a dologból. Én szorítok nekik.

Ezen rengeteg gondolatok közepette kopogást hallottam és az ajtón kívüli személyt beljebb invitáltam.
- Gyere.
- Hahó! Hogy van a földkerekség legerősebb, legkitartóbb és persze legszebb lánya?- jött beljebb óriási mosollyal az arcán Harry. Nagyon örültem neki. Neki mindig örülök.
- Szerencsére már egyre jobban érzem magam.- kezemmel mutattam magam mellé, hogy üljön le.- És hogy-hogy te itt?...-vágtam értetlen fejet.
- Csak látni szerettelek volna. Tudod, ha nincs semmi programom, mindig ittvagyok.- mosolygott édesen.
- De nem kell ám az összes szabadidődet rám pazarolni!- tényleg nem szerettem volna, ha miattam megharagudnának rá a többiek, hogy folyton csak velem van, őket meg most egy kicsit hanyagolja.
- Szóval, akkor nem szereted ha eljövök hozzád?- s szájáról lehervadt a mosoly. 
- Nem, dehogyis. Tudod, hogy mindig örülök neked. Csak egyszerűen nem szeretném, ha miattam lenne közted és a fiúk között konfliktus. 
- Miattad? Ne butáskodj már ! - fordult felém és törökülésbe ült. - Inkább örülnek.
- Komolyan? 
- Persze.- és arcán újból felcsillant az az ellenállhatatlan mosoly. Szemébe néztem és nem bírtam magammal. Azok a fürtök, a mosolya, a szemei....Vagy 2 percig néztük egymást, de egyikünk sem mert lépni. Mindegyikünk csak arra várt, hogy a másik csináljon valamit. Végül Harry volt az, aki megtörte a csendet.
- Remélem most már egyre jobban leszel és többször csinálhatom ezt.- azzal rámvetette magát ás csikizni kezdett. Utálom ha csikiznek. Egyszerűen allergiás vagyok rá. Erre ő meg ráadásul megtalálja azt a helyet, ahol a legjobban, a derekamat. Elég hülyén nézhettem ki, mert csak vihogtam, mint valami idióta. De mit lehet tenni, ha egyszerűen már sikítanom kellett. Láthatóan ő is élvezte a dolgot. Tetszett neki, ahogy "szenvedek". De ezt még visszakapja. 
- Ha harc, hát legyen harc!- kiáltottam és egy egyszerű mozdulattal átvettem az irányítást. Mikor már eléggé kifáradtunk, arra lettem figyelmes, hogy fekszek az ágyon, Harry meg rajtam. Újra eljött az a pillanat, amitől féltem. Megint szembekerültem azzal a szempárral. Alig bírtam magammal...elképesztő, hogy valaki hogy tud a szemével hódítani. Aki ennek ellen tud állni, az nem is tudom ki lehet. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy már csak miliméterek választották el ajkainkat. Szinte éreztem friss leheletét. Az egyik pillanatban éreztem, hogy elgyengülök...Ezt ő is észrevehette, mert.....Megtörtént. Ajkai finoman érintették enyéimet. Kezét derekamra helyezte. Nem bírtam magammal. Ekkor már egyre hevesebben csókolt, amit én szívesen viszonoztam. Lassan nyelve is utat nyert számba és fürge táncba kezdett enyémmel. Keze lejjebb csúszott és most fenekemen landolt. Tudtam, hogy mit akar. Én is szerettem volna, de még éreztem, hogy ez nagyon korai lenne. Mikor pólóm alá nyúlt és húzta volna le rólam, elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy lépjek. Elhúzódtam tőle és nagyot sóhajtottam. Még mindig rajtam feküdt, de aztán észbe kapott és leült mellém az ágyra. Arcán ijedtség tükröződött.

*Harry szemszöge*
Akartam őt. Nagyon. Ilyen érzéseket, mint ő, még lány nem váltott ki belőlem. Ahogy csókol...Annyira beindultam, hogy már vettem is volna le pólóját, de ebben megakadályozott. Rémültem ültem le mellé az ágyra és vártam reakcióját. 
- Sajnálom, én nem akartam.- reméltem, hogy nem haragudott meg rám. 
- Nem haragszok.- mosolyodott el. Ekkor megkönnyebbültem. 
- Azt hiszem, mennem kéne. Még lesz ma egy interjúnk. - öleltem meg és a homlokára nyomtam egy puszit. Kifelé menet még egyszer ránéztem, majd folytattam tovább utamat.